Nagy rajongója vagyok a különféle kütyüknek. Szeretem az új technológiákat, érdekelnek az új eszközök, szeretek utánanézni annak, hogy mit tudnak mérni, hogyan működnek, és valójában mennyiben segíthetnek abban, hogy jobban megértsük a saját testünket. Éppen ezért én magam is használok okoseszközöket, például okosgyűrűt és különféle okosórákat, és nagy érdeklődéssel követem mindazt, ami ezen a területen történik.
Azért van bennem egy kis fenntartás mindezzel kapcsolatban. Én még abból a sportolói generációból származom, amely olyan időszakban edzett, amikor az ilyen eszközök egyszerűen még nem léteztek. Nem volt HRV, recovery score, sem olyan alkalmazás, amely minden reggel megmondta volna, hogy mennyire aludtunk jól, vagy mennyire állunk készen az edzésre. Ha fáradt voltál, tudtad, hogy fáradt vagy. Ha jól ment az edzés, érezted. Ha valami nem volt rendben, a tested többnyire magától küldte a jelzést.
A pulzusunkat minden reggel és este úgy mértük, hogy kitapintottuk a csuklónkon, majd naplót vezettünk, diagramot rajzoltunk, amelyen hónapról hónapra szemléletesen követhettük a változásokat. Ha megfelelően végeztük a méréseket és a feljegyzéseket, az adatokat az edzőnkkel is össze tudtuk vetni, és így követni lehetett, hogy a túledzettség állapotába kerültünk-e, vagy éppen jó formába lendültünk.
Éppen ezért ma is sokat bízom a megérzéseimben és abban, amit a saját testem jelzéseiből érzek. Nem azért, mert nem hiszek a technológiában. Éppen ellenkezőleg: szinte mindent elolvasok, amit csak találok erről a témáról, követem a kutatásokat, érdekelnek az új lehetőségek, és szeretném megérteni, mit kínálnak számunkra a modern eszközök. Mert valljuk be, ezek az eszközök azért vannak, hogy megkönnyítsék a dolgunkat, és nekünk is lépést kell tartanunk a korral.
De nem szeretném, ha eljutnánk odáig, hogy egy algoritmus jobban tudja nálam, hogyan érzem magam.
Éppen ezért az elmúlt napokban érdekesnek találtam egy saját kis kísérletet is. Megnéztem a RingConn adatait, és azt láttam, hogy az éjszaka folyamán a HRV egy ponton majdnem elérte a 97 ms-ot, miközben a napi átlag körülbelül 42 ms volt. Eközben az előző napokban meglehetősen fáradtnak éreztem magam.
És ekkor feltettem magamnak a kérdést: valójában mi a fontosabb? A szám, amit a képernyőn látok, vagy az, amit akkor érzek, amikor felkelek az ágyból? Jó a 97? Rossz a 42? Vagy talán egyik sem? Akkor vajon mi történt?
Az okosóráknak és okosgyűrűknek van egy hatalmas előnyük. Számokká alakítják azt, amit korábban csak érezni tudtunk. A fiziológiai folyamatok, az alvás, a pulzus, az aktivitás és a regeneráció hirtelen mérhetővé és összehasonlíthatóvá válik. De az adat és a valóság nem ugyanaz. Az eszköz megmér valamit, majd az algoritmus ezek alapján megpróbálja kikövetkeztetni, hogy valójában mi történik a testünkben. És éppen e két lépés között van lehetőség a hibára. A HRV erre kiváló példa. A szívfrekvencia-variabilitás nem egy egyszerű egészségügyi mutató. Befolyásolhatja az alvás, a stressz, a fizikai terhelés, az alkohol, a betegség, a regeneráció és számos más tényező. Éppen ezért egyetlen mérési eredmény önmagában nem mond különösebben sokat. A 97 ms-os HRV nem automatikusan jobb, mint a 42 ms, ahogyan a 42 ms önmagában még nem jelenti azt, hogy valami nincs rendben. Sokkal fontosabb, hogy mi számít az adott személy számára megszokottnak, és hogyan változnak az értékek az idő múlásával.
Pulzusalapú edzés és a szabadidősport
Ugyanez az elv érvényes az edzés közbeni pulzusra is. Edzőként nagyon gyakran kapom meg a kérdést a szabadidősportolóktól, hogy lehet-e pulzus alapján edzeni. A válaszom többnyire az, hogy ez nem ennyire egyszerű. Az, hogy valaki olyan órát visel, amely a csuklón méri a szívverést, még nem jelenti automatikusan azt, hogy az eszköz kellő pontossággal képes meghatározni az adott személy egyéni intenzitási zónáit, és azt sem, hogy az alkalmazás által megjelenített zónák valóban az ő fiziológiai zónái.
Ha komolyan, pulzus alapján szeretnénk megtervezni az edzést, először tudnunk kell, hogy az adott személy esetében mit jelent az adott pulzusérték. Ideális esetben az egyéni zónákat teszteléssel, például ergospirometriás vizsgálattal határozzák meg, amely során a szívfrekvencia mellett a légzési paramétereket is vizsgálják, és meghatározzák az intenzitás szempontjából releváns fiziológiai pontokat. Ezt követően a pulzuszónák nem olyan értékek, amelyeket egyszer kiszámolunk, és aztán örökre ugyanazok maradnak. Az edzettségi szinttel, a sportág típusával és a felkészülési időszak különböző szakaszaival együtt változhatnak.
Éppen ezért nehéz azt mondanom egy szabadidősportolónak: „Az órád szerint a 2-es zóna ezek között az értékek között van, ezért így eddz.” De mi alapján? Ha a kiinduló feltételezés téves, akkor nagyon pontosan edzhetünk valamit, ami valójában egyáltalán nem az, amiről azt gondoljuk, hogy eddzük. Őszintén szólva a legtöbb szabadidősportolónál nem is látom szükségét annak, hogy ennyire túlbonyolítsuk az edzést. Sokak számára sokkal hasznosabb megtanulni felismerni a saját terhelésérzetüket, a légzésüket és azt, hogyan reagál a testük a terhelésre, mint néhány másodpercenként az órájukat nézni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a pulzus nem fontos. Éppen ellenkezőleg. A pulzus nagyon hasznos információ lehet. De egy hasznos adat nem ugyanaz, mint a teljes kép. És itt visszatérünk ahhoz, ami számomra talán a legfontosabb ezekkel az eszközökkel kapcsolatban: a különböző modellek, különböző érzékelők és különböző algoritmusok eltérő eredményeket adhatnak. Ezért önmagában nem elég, hogy van egy szám a képernyőn. Tudnunk kell, hogyan született ez a szám, mennyire megbízható az adott célra, és valójában milyen következtetéseket vonhatunk le belőle.
Az alvás nyomon követése
Hasonló a helyzet az alvás nyomon követésével is. Reggel meglehetősen pontosnak tűnő adatokat kaphatunk arról, hogy mennyit aludtunk, mennyi ideig tartott a mélyalvás, és mennyi időt töltöttünk REM-fázisban. Minden nagyon komolynak és pontosnak tűnik. De az okosgyűrű nem ugyanúgy működik, mint egy alváslaboratórium. Különböző jeleket használ, például a mozgást és a szívműködéssel kapcsolatos adatokat, majd az algoritmus ezek alapján becsüli meg, hogy éppen melyik alvási szakaszban vagyunk.
A kutatások azt mutatják, hogy a fogyasztói alváskövető eszközök hasznosak lehetnek az alvási mintázatok hosszabb távú nyomon követésében, ugyanakkor az egyes alvási szakaszok becslése eltérhet a poliszomnográfiás vizsgálat eredményeitől, amely az alvás laboratóriumi vizsgálatának referencia-módszere.
Van azonban még egy dolog, amelyről egyre gyakrabban esik szó az okosórák és okosgyűrűk kapcsán: a sugárzás. Teljesen érthető, ha valakiben felmerül a kérdés, hogy jelenthet-e problémát az, hogy gyakorlatilag egész nap viseljük ezeket az eszközöket. Órákon át a csuklónkon vagy az ujjunkon vannak, gyakran alvás közben is, a kommunikációhoz pedig vezeték nélküli technológiát használnak.
Fontos különbséget tenni az elektromágneses sugárzás különböző típusai között. A Bluetooth és más vezeték nélküli technológiák által használt rádiófrekvenciás jelek nem azonosak az ionizáló sugárzással, például a röntgensugárzással. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelenlegi álláspontja szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok nem igazolják, hogy az alacsony szintű elektromágneses terek bizonyítottan káros hatással lennének az egészségre, ugyanakkor ezen a területen a kutatások továbbra is folynak.
Az információ csak akkor hasznos, ha tudjuk, hogyan értelmezzük.
Eljön egy pont, amikor a technológia már nem abban segít, hogy jobban megértsük önmagunkat, hanem elkezd helyettünk dönteni. Reggel felébredsz, és az első dolgod, hogy megnézed az alkalmazást. Ha azt írja, hogy 90%, azt gondolod, hogy nagyszerű napod lesz. Ha 55-öt mutat, elkezdesz aggódni, hogy valami nincs rendben. Ha azt írja, hogy kiválóan aludtál, miközben úgy érzed, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtál volna, elkezdesz kételkedni a saját érzéseidben.
Pedig talán éppen fordítva kellene. Először tegyük fel magunknak a kérdést, hogyan érezzük magunkat. Ezután nézzük meg az adatokat. Majd kapcsoljuk össze a kettőt.
Számomra valószínűleg ez a legegészségesebb módja ezeknek az eszközöknek a használatára. Nem szeretnék lemondani róluk. Éppen ellenkezőleg. A kütyük nagy rajongójaként nagyon örülök annak, milyen gyorsan fejlődnek. Érdekes számomra, hogy ma mit képesek mérni, és még érdekesebb, hogy néhány év múlva mire lesznek képesek.
Ugyanakkor nem szeretném elfelejteni azt sem, amit abból az időszakból tanultam, amikor még sem okosórák, sem okosgyűrűk nem léteztek. A test beszél. Nekünk pedig meg kell tanulnunk hallgatni rá.
Az okosóra vagy az okosgyűrű egy újabb információforrást adhat hozzá ahhoz, amit már tudunk. Megmutathat olyan változásokat, amelyeket mi magunk nem vettünk észre. Segíthet összekapcsolni az alvást, a stresszt, a fizikai aktivitást és a regenerációt. De nem azonos a testünkkel. Nem orvos. Nem a végső igazság. Csupán egy érzékelő, egy algoritmus és egy becslés.
És nagyon hasznos eszköz – mindaddig, amíg eszközként használjuk.
Talán éppen ezért nem az kellene, hogy a célunk minél több adat összegyűjtése legyen. A cél inkább az, hogy megtanuljuk megérteni azokat az adatokat, amelyek valóban mondanak nekünk valamit.
