Ez a szöveg tapasztalatból született. És talán kissé nyers lesz. Nem szeretném állandóan az öregedéssel ijesztgetni az embereket, de akár akarjuk, akár nem, az öregedés elkerülhetetlenül elérkezik, és nyilvánvalóan még nagyon sok mindent nem értünk vele kapcsolatban. Ezért ez a téma továbbra is aktuális marad.
Ha engem kérdeznek, amikor az erő, a mozgásképesség és a fizikai önállóság megőrzéséről van szó, nincs annyi időnk, mint amennyit gondolunk. A test emlékszik arra is, amit tettünk érte, de azokra az évekre is, amikor semmit sem tettünk.
45 évesen a legtöbb ember még nem gondol komolyan arra, hogy milyen lesz a teste 65 vagy 70 éves korában. És miért is tenné?
Mert például még mindig fel tudunk állni a padlóról. Hazacipeljük a bevásárlószatyrokat, felmegyünk a lépcsőn, utazunk, dolgozunk, kirándulunk, és a mindennapi teendőinket mások segítsége nélkül végezzük. Az élet szinte mesésnek tűnik. Talán észrevesszük, hogy bizonyos dolgok már nem olyan könnyűek, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, de legtöbbször ezt természetesnek vesszük, és azt mondjuk magunknak: az életkor teszi a dolgát. Ez az a naiv mondat, amely mindig mosolyt csal az arcomra. Van benne igazság, de nézzük meg a dolgot egy másik szemszögből.
Az öregedés természetes biológiai folyamat, és nincs szükség arra, hogy betegségként tekintsünk rá, vagy féljünk tőle. Azonban amit gyakran egyszerűen az életkor számlájára írunk, az nem kizárólag az öregedés következménye. Annak egy része, amit az évek során elveszítünk, annak a következménye, ahogyan a mindennapjainkat éltük, és annak, hogy idővel abbahagytuk-e a testünk olyan használatát, amilyenre eredetileg tervezték.
Pontosan itt látom az egyik legnagyobb problémát, amikor olyan emberekkel beszélgetek, akik szeretnének elkezdeni edzeni. Gyakran túl későn keresnek meg, amikor már komoly mozgáskorlátozottság, fájdalom, jelentős erővesztés, egyensúlyproblémák vagy olyan egészségügyi állapotok állnak fenn, amelyek már meghaladják azt a területet, amellyel egy edzőnek foglalkoznia kellene. Ilyenkor néha már nem elég azt mondani: kezdjük el lassan az edzést. Van, akinek először orvosra van szüksége, másnak gyógytornászra, megint másnak további kivizsgálásra. És csak ezt követően beszélhetünk arról, hogy milyen fizikai aktivitás lehet számára biztonságos és hasznos.
Hetvenévesen sem késő. A test idősebb korban is képes az alkalmazkodásra, a fizikai aktivitásnak és az erőnléti edzésnek pedig nagyon fontos szerepe lehet a fizikai funkciók és az önállóság megőrzésében. Ugyanakkor nagy különbség van aközött, hogy 45 vagy 50 évesen (vagy még korábban) elkezdjük felépíteni és megőrizni a képességeinket, vagy néhány évtizeddel később próbáljuk visszaszerezni azt, amit hosszú időn át fokozatosan elveszítettünk.
Bárcsak az emberek ezt sokkal korábban megértenék.
Talán az oka annak, hogy én másképp tekintek erre, a saját személyes történetem. 16 éves koromban kezdtem el rendszeresen, aktívan edzeni. Gyerekként már ezt megelőzően is nagyon aktív voltam, de nem sportoltam. Azóta a sport és a mozgás a mindennapi életem része, és gyakorlatilag úgy nőttem fel, hogy folyamatosan figyeltem, hogyan változik a testem, hogyan reagál az edzésre, és hogyan változik meg az idő múlásával az is, amire a testemnek szüksége van.
Ma 51 éves vagyok, és természetesen már nem úgy edzek, mint 20 évesen. Nem is szeretnék úgy edzeni, mint 20 évesen. Az évek során folyamatosan változtattam önmagamon, az edzésmódszereimen, azon a perspektíván, amelyből az edzésre tekintek, a terhelésen és a prioritásaimon, de azon is, ahogyan ma azt értelmezem, mit jelent valójában fizikailag jó állapotban és önállóan működőképesnek lenni. Mindezek mögött évek munkája, idő, fegyelem, tanulás és a saját testembe fektetett energia áll.
Amikor ma valaki megnézi, hogyan nézek ki a koromhoz képest, vagy hogy fizikailag mire vagyok képes, könnyen csak azt látja, ami most van előtte. Amit nem lát, az az ezt megelőző évek sora. Ez az én befektetésem, az én testem, és annak a munkának az eredménye, amelyet senki más nem végezhetett el helyettem. Éppen ezért nem ígérhetek valakinek ugyanilyen eredményt néhány hónap alatt. Felajánlhatom a tudásomat, a tapasztalatomat, és végigvezethetlek a folyamaton, de nem ajándékozhatom neked azokat az éveket, amelyeket én saját magamba fektettem.
Ezért nem hiszek azokban a történetekben, amelyek szerint néhány csodagyakorlat pár hónap alatt semmissé teheti tíz vagy húsz év inaktivitásának következményeit. A test nem így működik. Amit viszont megtehetünk, az az, hogy elkezdjük megváltoztatni azt, hogy milyen állapotban leszünk egy, öt, tíz vagy akár húsz év múlva.
De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy annak, aki nem 16 évesen kezdett el edzeni, azt kellene gondolnia, hogy elkésett. Ez teljesen téves üzenet lenne.
Nem várom el attól, aki 45 vagy 55 évesen kezd el edzeni, hogy sportolóként éljen. Nem kell minden nap edzenie, nem kell imádnia az edzést, és nem kell az egész életét az edzés köré szerveznie. Azt szeretném, ha megértené, hogy azok a fizikai képességek, amelyeket ma természetesnek vesz, nem olyan dolgok, amelyeket a teste automatikusan megőriz a következő harminc évben.
Az izomtömeg és az izomerő az életkor előrehaladtával változik, akárcsak az egyensúlyérzék, a gyorsaság, a koordináció, a mobilitás és a regenerációs képesség. De a naptári életkor nem az egyetlen tényező, amely meghatározza, hogy mire leszünk fizikailag képesek. A testünkre az is hatással van, hogy mit kérünk tőle nap mint nap. Ha éveken át nem használjuk az erőnket, fokozatosan egyre kevésbé lesz rá szükségünk, és a testünk ehhez alkalmazkodik. Ha abbahagyjuk, hogy leereszkedjünk a földre, fussunk, terheket cipeljünk, különböző testhelyzetekben mozogjunk, vagy kihasználjuk a teljes mozgástartományunkat, gyakran észre sem vesszük, mennyire lassan beszűkül a mozgásvilágunk.
Ez ritkán történik egyik napról a másikra. Éppen ezért olyan könnyű észrevétlenül elmenni mellette.
Először egyszerűen abbahagyunk valamit, mert már nem esik jól. Egy idő után pedig meggyőzzük magunkat arról, hogy amúgy sincs rá szükségünk. A liftet választjuk, mert a lépcsőzés már megerőltető, nem ülünk le a földre, mert egyre nehezebb felállni, és különben is, hogy nézne az ki… A nehezebb dolgokat inkább másra bízzuk, és abbahagyjuk a futást, mert már olyan régen futottunk. Ezek közül egyik sem tűnik önmagában jelentősnek. Tíz vagy húsz év alatt azonban óriási különbséget jelenthetnek.
Ezért számomra a 40, 50 vagy 60 éves korban végzett edzés sokkal mélyebb jelentéssel bír, mint a test megjelenése vagy az, hogy hány kilogrammot tudunk felemelni. Az erő azt jelenti, hogy képes vagyok irányítani a testemet és az életemet. Hogy el tudjam cipelni, amit el kell cipelnem, fel tudjak állni a földről, fel tudjak menni a lépcsőn, tudjak utazni, sétálni, dolgozni, kimenni a természetbe, és továbbra is úgy élhessem az életemet, hogy ne kelljen a világomat ahhoz igazítanom, amire már nem vagyok képes.
Amikor a longevity szemléletű edzésről beszélek, pontosan erre gondolok. Nem arra, hogy megszállottan azon gondolkodjunk, meddig fogunk élni, és nem is arra, hogy megpróbáljuk megállítani az öregedést. Az idő múlását nem tudjuk, és nem is kell megállítanunk. Azt viszont már sokkal korábban elkezdhetjük átgondolni, hogy milyen testben szeretnénk megélni az előttünk álló éveket. És erről nem elég egyszer írni.
40 éves kor felett talán még nem érezzük úgy, hogy a hetvenéves önmagunk miatt kellene edzenünk. A hetvenedik életév távolinak tűnik, a mai élet pedig tele van sokkal sürgetőbb dolgokkal. Munka, család, kötelezettségek, fáradtság, utazások, megoldásra váró problémák. Amíg a testünk működik, könnyű a fontossági lista végére tenni.
És egyszer csak eltelik öt év. Aztán még öt.
Pontosan azok miatt az emberek miatt gondolkodom egyre többet azon, mennyire másképp alakulhatott volna minden, ha tíz vagy húsz évvel korábban kezdtük volna, akik csak akkor keresnek meg, amikor a mindennapi élet már fizikailag megterhelővé vált. Nem intenzívebben, nem szélsőségesebben és nem tökéletesen. Csak elég korán és elég következetesen.
Senkit sem szeretnék az öregedéssel megijeszteni. Éppen ellenkezőleg. Úgy gondolom, sokkal szebb úgy tekinteni az edzésre, mint egy lehetőségre, nem pedig büntetésre, amelyet akkor kapunk, amikor a testünk már kezd engedetlenné válni. Nem csak azért edzel, hogy megőrizd azt a testedet, amid ma van. Bizonyos értelemben azért is edzel, hogy felkészülj arra az emberre, aki tíz, húsz vagy harminc év múlva leszel.
Én 16 évesen kezdtem el a saját utamat. Valaki más 35, 45, 55 vagy 65 évesen kezdi majd el. Nem változtathatunk azon, mikor kezdtük, de hatással lehetünk arra, mit építünk fel mostantól.
Talán éppen ezért nem az a valódi kérdés, hogy „hány éves vagyok?”, hanem sokkal inkább az, hogy „mire szeretnék képes lenni húsz évvel idősebben is?”
