Mikor kezdődött minden?
Ha ma visszatekintek az elmúlt évekre, néha mosolyognom kell azon, mennyit változott az edzésről alkotott szemléletem.
Tizenhat éves koromban ugyanabból az okból kezdtem el sportolni, mint a legtöbb fiatal lány. Szerettem volna jobban kinézni, karcsúbb lenni, és jól érezni magam a saját testemben. Abban az időben még egyáltalán nem gondolkodtam az egészségről, a hosszú élet lehetőségéről, az alvás minőségéről vagy arról, hogyan fogok élni ötvenévesen. Az ötvenéves kor akkoriban olyan távolinak tűnt, hogy elképzelni sem tudtam, milyen lesz.
Az évek teltek, de a sport végig az életem része maradt. A céljaim változtak, a sportágak is változtak, a testem is változott, de a mozgás iránti szokás és igény mindvégig megmaradt.
Ma gyakran hallok arról, hogy mit kellene tenni negyvenéves kor után. Őszintén szólva ez számomra kissé furcsa. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy erről nem kell beszélni, hanem azért, mert az a benyomásom, hogy sokan a negyvenedik életévüket tekintik annak a pillanatnak, amikor végre elkezdenek önmagukkal foglalkozni.
Az én tapasztalatom azonban egészen más.
A negyvenes éveim nem egy korszak végét, hanem egy új kezdetet jelentették.
Amikor betöltöttem a negyvenet, egyáltalán nem azon gondolkodtam, hogyan lassíthatnám az öregedést. Éppen ebben az időszakban indítottam el a futóiskolát Szabadkán. Nyolc éven keresztül heti három alkalommal tartottam edzéseket, függetlenül attól, hogy odakint mínuszok voltak vagy negyvenfokos hőség. Mások edzésprogramját terveztem, miközben én magam is folyamatosan edzettem és készültem a saját versenyeimre.
Nem sokkal később úgy döntöttem, hogy komolyan belevágok a triatlonba.
Ma, amikor ezt hangosan kimondom, szinte paradoxonnak tűnik. A legtöbb ember ebben az életkorban azt keresi, hogyan őrizhetné meg vagy nyerhetné vissza a formáját negyvenéves kor után, én pedig negyvenkét évesen egy olyan sportágba vágtam bele, amely életem egyik legnagyobb fizikai kihívását jelentette.
A legjobb eredményeimet hosszú távú triatlonversenyeken nem húszévesen értem el. Hanem negyvenhat és negyvenhét éves koromban.
Ezért ma már nehezen tudom elhinni, amikor valaki az életkort nevezi meg a legfőbb problémának. Sokkal gyakrabban a szokások jelentik az igazi problémát.
A test mindig jelez
Éveken át figyeltem az embereket magam körül. És figyeltem önmagamat is. Idővel egy nagyon érdekes dologra lettem figyelmes: a testünk szinte mindig előre jelzi, mire van szüksége, és mi az, ami hiányzik neki.
Csak ritkán hallgatunk rá.
Először csak egy kicsit rosszabbul alszunk. Aztán egy kicsit lassabban regenerálódunk. Egyre több időre van szükségünk ahhoz, hogy összegyűjtsük az energiát egy edzéshez.
Közben megjelennek apró fájdalmak, amelyeket figyelmen kívül hagyunk. Ezt követi egy kicsivel kevesebb mozgás, egy kicsivel több ülés és egy kicsivel kevesebb törődés önmagunkkal.
És egyszer csak azt vesszük észre, hogy felszaladt néhány kilogramm anélkül, hogy igazán észrevettük volna. A mozdulatok nehezebbé válnak, és a saját testünk is egyre nagyobb tehernek tűnik
Semmi sem történik egyik napról a másikra.
Ezért ma már nem hiszek a „nagy” megoldásokban.
Nem hiszek abban, hogy egyetlen diéta helyrehozhatja az évek alatt kialakult rossz szokásokat. Nem hiszem, hogy egyetlen étrend-kiegészítő pótolhatja a minőségi alvást. És abban sem hiszek, hogy néhány hét intenzív edzés képes ellensúlyozni az éveken át tartó mozgásszegény életmódot. Vagy ami még rosszabb: hogy egyetlen óra edzés jóváteheti a nap fennmaradó 23 órájának inaktivitását. A külvilág folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy gyorsabban, többet és jobban teljesítsünk. Ez azonban gyakran kedvezőtlen hatással van ránk, mert közben megfeledkezünk arról, hogy a testünk egészen más törvények szerint működik.
Talán éppen ezért lettem az évek során egyszerűbb. És bizonyos értelemben „lassabb” is – de nem a szó hagyományos értelmében.
Ma már nem az számít, hogy mennyit vagyok képes elviselni. Sokkal fontosabb számomra, hogy hogyan érzem magam. Van-e elég energiám a nap folyamán? Kipihenten ébredek-e? Tudok-e fájdalom nélkül edzeni? Képes vagyok-e úgy mozogni, ahogyan szeretnék? A hatékony és hosszú távon fenntartható eredményekhez sokkal kevesebb erőfeszítésre van szükség, mint azt a legtöbben gondolják – viszont sokkal több következetességre. A radikális változtatások gyakran csak rövid távú eredményeket hoznak, míg azok az apró szokások, amelyeket éveken át képesek vagyunk fenntartani, hozzák a legnagyobb és legtartósabb előnyöket.
Éppen ezért ma már egészen másképp tervezem meg a mindennapjaimat, mint régen. A mozgást nem olyasminek tekintem, amit akkor végzek el, ha éppen marad rá időm, hanem a nap természetes és elengedhetetlen részének. Ahogyan azon sem gondolkodom, hogy megmosom-e a fogamat vagy lezuhanyozom-e, ugyanúgy azon sem, hogy mozogni fogok-e. A mozgás a személyes higiéniám részévé vált. Nem a külsőmért, nem a számokért és nem is egy következő verseny miatt csinálom, hanem azért, mert tudom, mennyivel jobban érzem magam, amikor mozgásban vagyok. A testem ezt minden egyes nap visszaadja nekem energiában, jó közérzetben és abban a képességben, hogy fájdalommentesen, teljes értékűen tudjak élni és működni.
A legfontosabb tanulság
Lehet, hogy ez valakinek szerényebb célnak tűnik, mint rekordokat dönteni. Pedig ahhoz, hogy újra előre tudjunk lépni, gyakran először le kell lassítanunk.
Több mint harminc év sporttal töltött idő után úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb siker: amikor ötvenéves kor felett még mindig olyan egészséges tested van, amely lehetővé teszi, hogy azt az életet éld, amelyet valóban szeretnél.
